A szabadság földjére lépni nem nehéz, de a továbbhaladás igényel némi időt és türelmet. A bevándorlási hivatal tisztségviselője kedvesen érdeklődött a látogatás célja felől, korábbi tartózkodások felől, a család hogyléte felől, stb, stb,  Jenő már-már kezdte közeli barátnak  érezni a fickót. Végül a sok kérdés után pecsét került az útlevélbe, és megnyilt az út a kontinens belseje felé.  Jenő meglepetéssel konstatálta volna, hogy a repülőtér épületében magasvasút jár, ha nem látta volna korábban az interneten.  De azért mégiscsak meglepetéssel konstatálta.  Némi nézelődéssel teli várakozás után megkezdték utazásukat egy 55 személyes légibusszal a végállomás felé. Bár az Erie-tó  fölött sűrű felhők gomolyogtak, és a könnyű gép is lengedezett egy keveset, ennek következtében Jenő a fenekén érezte minden mozdulatát,  ennek ellenére úgy érezte: „ezt a gépet még én is el tudnám vezetni” – ami a repüléstől való korábbi intenziv  tartózkodás ismeretében nem kis lelki teljesitménynek tűnik.

Szerencsére Cleveland fölött szép napos idő volt, igy fentről jól lehetett látni, hogy legalábbis Ohio állam népe nagyobb gondot fordít a pázsitjának gondozására, mint a legendás „angol gyep” hazájában az ott  lakók. (Később frissen keletkezett ismerősétől megtudta, hogy az amerikaiak többet költenek gyepápolásra egy évben, mint a mezőgazdaság a gabonatermesztésre. ) 

Clevelandbe érkezvén találkoztak az agg rokonnal, valamint az agg rokon fiatalabb, szintén magyar származású, és Jenő szerencséjére magyarul az ötven év távollét ellenére kiválóan beszélő ismerősével, aki a taxidriver szerepét töltötte be, mivel a tömegközlekedés Cleveland városában kevésbé fejlett, mint pl., csak a példa kedvéért,  Mezőkövesden.

Béla otthonába érkezvén találkoztak a háziasszonnyal is. Jenő csaknem harminc évvel ezelőtt látta utoljára, amikor nagyobbik lánya még járóképtelen volt, és tolókocsiban utazott,  lévén nyolc hónapos,  és Béláék hazai látogatáson voltak,   de meglepve konstatálta, hogy a feleség kisértetiesen hasonlit mozgásában, gesztusaiban néhai anyósára,  akivel Jenő, rácáfolva az anyósviccekre, kiváló viszonyban volt, és igy a háziasszony kifejezetten közeli ismerősnek tünt számára.

A hetes program nem sokban különbözött a hasonló rokonlátogatások programjától, városnézés elölről hátra, hátulról előre, a Lolly the trolley-nak nevezett, de érthetetlen módon Láli dö trálinak ejtett városnéző busszal,  (helyi clevelandi idióma része a kéttagú, o-i magánhangzóval rendelkező szavak o hangjának magyar hosszú á-ként való ejtése,  ld. trolley-tráli, lolly- láli, Tomi-támi, sőt, a Béla magyar származású ismerősét is – akit Zolinak hívtak – Záli-nak ejtették, amin Béla kifejezetten jókat röhögött, csipkelődvén, hogy ismerőse zsidó női nevet visel .)  a kihagyhatatlan Niagara vízesés felkeresése, itt-ott némi vásárlás, séta az  Erie-tó partján,  a skyline megcsodálása, stb,  a helybeli magyar kolónia kulturális központjának felkeresése, ebéd az ismerősöknél, stb.  (A kulturális központ egy üvegpalota belsejében helyezkedett el, a földszinten több étkezdével és kávézóval, ahol végre Jenő hozzájutott egy igazi dögös presszókávéhoz,  sőt, még annál is presszóbb kávéhoz. Mikor a duci fekete kiszolgálóleánytól  kért egy dupla lövet espresso-t, az egy 3 dl-es pohárba engedett a gépből egy kupicányi adagot,  de az az adag a pohár fenekén nem fröccsent, hanem koppant, olyan  sűrű volt.  Megkérdezte Jenőt, hogy mennyi forró vizet öntsön hozzá, erre Jenő élénken szabadkozni kezdett, hogy Isten őrizz egy cseppet is hozzátenni,  úgy jó, ahogy van. A leány arca szinte ökölbe szorult, amint elképzelte az ízét,  amely viszont velencei útja óta a legjobb kávé volt,  amihez Jenő hozzájutott.) 

Mivel Béláék kertvárosban laktak, és a ház háta mögött kb 4 hektár erdő terült el a következő utca házsoráig, reggelente az ablak előtt 3-4 szarvas legelészte a deres füvet,  és egy alkalommal, amikor őslakosoktól teljesen idegen módon gyalogosan sétálni indultak, egy, fején komoly koronát viselő szarvasbika keresztezte a kertvárosi „utcácskát”, két ház közül előbaktatván, és eltűnve az utca másik oldalán két ház között, ami azért már a helybélieket is meglepte,   mert a szemközti ház ajtajában álló kamaszkölyöknek is tátva maradt a szája.

Mint később kiderült, nem teljesen veszélytelen kutya nélkül, vagy nem kimondottan sportöltözékben gyalogolni az utcán,  nem a kutyasétáltatás vagy a fittnes  látszatát keltve, mivel a helyi ujság is megirta, már általuk is baromságnak tartva, hogy egy, az utcán  banya-tankot húzó nőre, mint gyanúsan viselkedő potenciálisan veszélyes személyre egy helybéli kihivta a rendőrséget, akik kideritették, hogy a hölgy a könyvtári könyveit viszi vissza a könyvtárba, és azért gyalog, mert rossz a kocsija, és közel a könyvtár.  Más alkalommal egy robogóját toló férfihoz riasztották éber állampolgárok a police-t,  ez esetben a tényállás az volt, hogy a polgárnak elromlott a robogója, ezért tolta. Más kérdés, hogy ezután a police a polgárt robogóstól  előzékenyen hazaszállította.  Ezektől más az ország. Pl.

Jenőék azért gond nélkül abszolváltak egy kört, egyik utcán le, majd a keresztutcán át a párhuzamos útra, azon fel, a felső párhuzamoson vissza a saját utcára, azon le a házig,  egy kicsinyke kört,  egy aprócska körsétát,  amely  egy kerek óráig tartott. Később a Google-maps megmutatta, hogy a körséta majd 4 km hosszú volt.  Nagy ország, nagy szicsasz,  parafrazeálta  Jenő a mondást. 

Hamar elröppent az a valamivel több, mint 1 hét, melynek végén érzékeny búcsút vettek az idős pártól, és kivillamosoztak (ugyan ezt ott gyorsvasútnak hívják, de szemre se, működésre se különbözött egy hazai zártpályás villamostól)  a helyi reptérre, hogy végig felhőben és szakadó esőben repüljenek a Nagy Almába, amiből, mint emlitettük, semmi érdemlegeset nem láttak.  A JFK reptéren – amely koszos volt, zsúfolt, ricsajos és büdös, szakasztott mint a Keleti pályaudvar 14-szer,  pár óra eltöltése után végre beszálltak a hazafelé induló gépbe. Itt az ültetési rend meglehetősen szabados volt, tekintve, hogy a gép félig üres, más megközelitésben csak félig telt volt , igy Jenő maga terpeszkedett 3 ülésen, ami a hasi komfortérzetet  nagyban növelte.  Az út is rövidebb volt, tekintve, hogy hátszéllel és rövidebb távon mentek (Jenő az ülések hátsó zsebében talált ujságban olvasta, hogy a repült géptipus maximális sebessége kb 900 km/ó, ezzel szemben az üléstámlába applikált display-en az állt, hogy aktuális sebesség 1040 km/ó. )

A Heathrow-i reptéren talajt fogva Jenő úgy érezte,hogy ’végre itthon’. Európa, az mégiscsak Európa. (Bár lehet, hogy ezt az angolok másként gondolják :) Az az 1400 km, ami még hátravan, már szinte semmiség.

Az előzményekhez tartozik, hogy Jenő  két hónappal az utazás előtt egy délutáni szunyókálásból felébredvén, jobb keze hüvelykujját megmozditva, a csuklójában heves nyilallást érzett.  Még kétszer megismételte a mozdulatot, még kétszer érezte az éles fájdalmat. Nagyon jó, gondolta,  De Quervain. Kezdetben nem nagyon zavarta, de néhány hét elmúltával már kissé idegesitette a főként nyugalom után a legkülönfélébb mozdulatokra jelentkező  éles fájdalom. Szedett rá ezt-azt, kente ezzel-azzal, szert tett egy csuklószorítóra is, de kevés eredménnyel.   Egyet nem tett, a javallot kimélet az valahogy nem állt össze.  Mindenesetre megvolt a panasszal, néha sziszegett, de ez volt minden. 

     A londoni szállodai éjszakán egy laza forduló közben, mikor a könnyü takarót jobb kézzel megigazitotta magán, a csuklója halkan pattant egyet, és olyan fájdalom tört rá, hogy ki kellett mennie a fürdöszobába kezdetben káromkodni, majd halkan nyüszíteni.  Mindent elkövetett, hideg vizet engedett rá, fújta, lehelte, imádkozott neki,  káromolta, de a fájdalom nem csökkent. Végül egy Demalgon-Algopyrin kombó után sikerült  valami féléber állapotba kerülnie, igy csak távolról érezte a kétségbeesést, hogy hogyan fogja a bazi nagy bőröndöt ezzel a jobb kézzel végigcigölni a fél világon.  Reggel konstatálta, hogy a fájdalom az irgalmatlanból baromira szelidült,  a jó szorosan felrakott bandázs pedig lehetővé teszi, hogy  relative kevés csuklómozgással becsinálás nélkül tudja a bőröndöt tenni-venni. 

   A checkin még otthon,online történt, igy  a beszállás meglehetősen gyorsan ment, A gép egy Boeing 767-400 volt, beszálláskor nem is lehetett a ködbe vesző végét látni. Az elhelyezkedés az ablak mellé oly módon történt, hogy Jenő felesége és leánya ültek egymás mellett, Jenő pedig előttük egy sorral, egy ismeretlen  hasonló korú angolszász hölgy mellett. (Ennek később súlyos következménye lesz.)  Eljött az indulás pillanata. Jenő agyán átfutott, hogy biztosan célszerű-e a repülőtér végében hatalmas víztárolókat kialakitani, amelyek  számos nagytestű vizimadárnak is otthont adnak, aminek lehet izgalmas kimenetele , de  a gép másodpercek alatt túljutott a veszélyzónán, és szerencsére egy madárnak sem jutott éppen akkor eszébe rokonlátogatóba menni egy másik  tóban lakó rokonokhoz.

  Megkezdődött hát a 9 órás repülőút.  A csuklóját szaggató fájdalom nem hagyta Jenőt unatkozni,  néha kipillantott az ablakon, de Írországot elhagyva elég egyhangú volt a lenti táj, a novemberi óceán, a 10 km magasról apró pamacsoknak látszó hullámtarajokkal.  Közben ujabb apró malőr történt, szemüvegének egyik lencséje ismét kiesett helyéből,  szokásához hiven (nyilván a kevésbé pontos csiszolás, és az „olcsó”, alig tíz ruppóba kerülő keret miatt), és behullott a széke és a jármű oldalfala közti résbe.   Egy darabig matatott a bandázsolt kezével, de reménytelennek látszott az ügy. Szerencsére mögötte ülő leánya keze elég vékony volt ahhoz, hogy hátulról hozzáférve, kivadássza a résből a szökevény lencsét. (Ugyan nem ment vele sokra, mert másnap a szemüveg egyik szára eltörött, úgyhogy mégiscsak a tartalék szemüvegre hárult a szerep, hogy Jenő számára az ígéret földjét 3 méteren túl is láthatóvá tegye, bár azzal meg az volt a probléma, hogy 3 méteren innen  tette láthatatlanná – illetve nézhetetlenné -   a dolgokat, igy aztán jelentős időt kellett homlokra tolt szemüveggel töltenie).  Hamarosan jött a „szobaszerviz”,  és a prezentált doboz jeges Cola – priznicként használva – kellemesen csillapitotta  a hüvelykujja tövét marcangoló fájdalmat.

Kb másfél óra repülőút után újabb felhők gyülekeztek a képzeletbeli égen. Jenő – bár igen igyekezett - indulás előtt nem tudott produkálni a szállodai toilette-ben egy aprócska adagot sem ,  de ismerve magát úgy érezte, hogy a legközelebbi kábelfektetést már az Újvilágban fogja megejteni.  Nos, tudvalevőleg nagy magasságban a repülőgép kabinjában levő légnyomás csökken. Szintén tudvalevőleg a nyomáscsökkenésre a gázok expanzióval válaszolnak.  S valóban. A Jenő beleiben tartózkodó gázok  is „kitörő örömmel” reagáltak a nagy magasságra – azaz reagáltak volna, ha egyedül ült volna. Azonban, mint emlitettük,  egy sajátjakorabeli idegen nő foglalt mellette helyet,  és Jenő volt annyira uriember, hogy nem akart az orra alá ereszteni egy parasztgalambot, bár ismerte a mozis technikát, miszerint a galambocska elengedése után vádlón hátra kell fordulni, és a mögöttünk levőt fixirozni megrovó fejcsóválások közepette, de mivel mögötte a család ült, ez a megoldás szóba se jöhetett.  Viszont uriembersége mellett Jenő volt annyira gátlásos is, hogy nem akarta felállásra kérni utastársát, igy  aztán megadóan türte a beleit csavargató kólikát, bár néha gyöngyözött belé kissé a homloka – de legalább megfeledkezhetett a kezéről.

Végre eljött az idő, szomszédja is sétára indult. Itt az alkalom – ugrott fel, célbavéve az egyik toalettet.  Odaért, bezárkózott -  a beleiben néma csend. A szűk hely nem volt alkalmas a fingbűvölő négykézlábgyakorlat bemutatásához,  a végtelenségig várakozni sem lehetett, még gyanussá válik, hogy terrorcselekményt szándékszik előkészinteni -  vagy ami ennél is főbenjáróbb, dohányzik – ugyhogy némileg  tartva a folytatástól, elfoglalta ülőhelyét. Az aggodalom nem volt hiábavaló, amint utastársa is visszaült a helyére,  beleiben ismét táncra perdültek a légbuborékok. A procedura még egyszer pontról pontra megismétlődött, a toaletten sűrű kuss, az ülőhelyen víg vihánc.  Végül ember még így nem várta, hogy Amerika földjét taposhassa, mint Jenő a 9 órás út folyamán,  melynek teljes tartama alatt  képtelen volt egy jóízűt fingani.  A detroiti repülőtér hosszú folyosóján, lemaradva a tömegtől, végre diadalmas harsonaszóval üdvözölhette megérkezésüket  az ígéret földjére.

Béla beilleszkedett az amerikai életbe, ami számára nem volt nehéz, hiszen idehaza már akkor saját tulajdonú gépjárművel rendelkezett, amikor a világháború utolsó lövései hallatszottak, és nem az anyagi jóléte, hanem a szemfülessége, a simliskedésre való hajlama és tehetsége miatt.  Az elmúlt évtizedekben tisztességes vagyonra tett szert, de egy tipikus amerikai nagyváros tipikus kertvárosi részén egy tipikus alsó-középosztálybeli házban lakott a tantéval. 

Közben az idő folytán az is kiderült, hogy Jenő feleségének került egy vadonat friss unokatestvér, aki ugyan pont egyidős volt vele, azonban 20 éves korában szereztek egymásról tudomást (t.i. Béla távozása után 20 évvel jelezte, hogy érzése szerint hátrahagyott az óhazában egy leánygyermeket, akit Jenő anyósa mintegy stikában sikeresen fel is kutatott. A konspirációra erős szükség volt, mivel a leány egy háromgyermekes család középső gyermekének bizonyult. )   Ebből kifolyólag történt egy kis malőr, mivel a mama,  Béla anyja nem feltétlen örömmel vette tudomásul a tényt - jobban mondva nem is akarta tudomásul venni, ami miatt aztán jó tizenöt évre szünetelt a Béla és a család közötti kapcsolat.  Az idő azonban sok sebet begyógyit, igy történt ez jelen esetben is. (Az unokatestvérek közötti első személyes találkozás sokkal később, Jenő anyósának temetésén esett meg, de ez egy másik történet. A viszony azóta is meleg, rokoni.)

Egy amerikai rokon által kiváltott amerikai látogatás az esetek döntő többségében úgy szokott indulni, hogy az amerikai rokon meghívja a szegény óhazai rokonokat,hogy szippantsanak bele a szabadság levegőjébe.  Nos, esetünkben ez másként történt.  Mint már ismert, a nagyobbik leány külhonban, nevezetesen Angolhonban húzta az igát, ahonnan már egész közelinek látszik a térképen az Egyesült Államok partvidéke. Kezdetben csak élcelődés szintjén merült föl, hogy a gyermek igazán meglátogathatná a bácsit, hiszen a fizetéséből telne rá.  (Az agg rokon egyébként is szivéhez közelinek érezte a család eme tagját, mivel látni vélte benne azt a kalandvágyat, amivel anno ő maga vágott neki a nagyvilágnak, ámbár ebben tévedett.) Az élcelődést némi internetes kutatkodás követte, aminek folytán kiderült, hogy egy ilyen transzkontinentális repülőút még három személyre is kijön cakompakk egy havi helyettes államtitkári nettó fizetésből. Ugyan Jenőék tágabb családjában évszázadokra visszamenően nem  akadt egyetlen helyettes államtitkár sem, igazi meg végképp, de úgy tűnt, hogy az utazás elfogadható anyagi áldozatok árán kivitelezhető.  Igy megindult a szervezés, amiben Jenő nagyon erős bírt lenni,mint korábban emlitettük. Az eredeti elképzelés az volt, hogy szállodában fognak lakni, kocsit fognak bérelni, és a rokonlátogatásra csak a túra egyik elemeként fog sor kerülni, mivel nem akarták terhelni ottlétükkel az idős házaspárt, de az élet - és Béla - közbeszólt. Mikor bejelentették az utazás tényét, ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy náluk fognak lakni, márpedig ha Béla egyszer ellentmondást nem tűrően jelentett ki valamit, akkor ott ellentmondásnak nem volt helye,  erről  Béla anyja és testvérei tudnának mesélni, ha még élnének, és Béla vejének is rá kellett jönnie, hogy egy életre - legalábbis kibirhatatlanul hosszú időre - el lehet cseszni a renomét egy teljesen lényegtelen dologban tett ellentmondással is. 

A szállás kérdése kipiálva,  a repülőutak szervezése igényelt még némi munkát,  a rengeteg  járat közül kiválasztani a megfelelő csatlakozási idővel bírókat . Jenő mindig csodálta barátaikat  - akiknél ama lakodalom is zajlott – hogy pillanatnyi kétségek nélkül tudtak 15  percnyi átszállási idővel foglalni repülőjegyet bárhová,  de a maga részéről kevésbé hagyatkozott a szerencsére, igy inkább hagyott több időt a várakozásra.  Az út első étape-ját a Budapest-London ugrás képezte, majd az expediciós erők kiegészülve a leánnyal,  1 éjszaka kényelmes eltöltése után tervezték megszállni Amerikát , első lépcsőben Detroit-ig jutva, onnan egy kisebb belföldi térugrással a célállomásra,  Amerika igazi (magyar) fővárosába, Clevelandbe.  A visszafelé út  során először New York szerepelt  célként – mármint a JFK repülőtér, mivel a transzferre szánt idő nem tette lehetővé a város tüzetes megismerését, de úgy vélték, legalább a levegőből alaposan szemrevételezhetik a Nagy Almát.  (Hát,  ebből nem Alma lett, hanem almás,  mivel olyan esőben érkeztek és távoztak a városba/ból,  hogy  a Long Beach-i tengerparton és a tengerparti házakon, valamint a reptéri épületeken kívűl semmit nem láttak a világ nem hivatalos fővárosából. )  A JFK-ről Londonon át Budapest volt az utiterv.   A jegyvásárlás és fizetés kényelmesen, karosszékből történt, ami az Internet korában érthető.

(Jenő barátjával tervezte megalapitani a „Fotelből Világjárók Klubját”, amelynek tagja kinézik a Földgolyó megfelelő pontján az uticélt, megszervezik az utat,  megvásárolják a repülőjegyet és a szállást, a helyi közlekedés jegyeit-bérleteit,  befizetnek a túrákra, a múzeumokra otthonról, internet-banking segitségével,  de nem utaznak el, hanem a Google Earth és az Internet segitségével kényelmesen, fotelből megnéznek mindent, amit csak látni kivánnak.  )

Az indulásig már csak a szabadságok megszervezése,  a vízumok beszerzés, az elektromos eszközök kompatibilitási problémáinak megoldása volt hátra, gyakorlatilag lényegtelen apróságok. A vízum beszerzése  tartogatott meglepetést, az amerikai követség honlapján kitöltendő űrlapon levő kérdések között szerepeltek az alábbiak:

„bűncselekmények vagy erkölcstelen cselekedetek megvalósítása érdekében kíván-e az országba belépni?  „

„Részt vett-e valaha, vagy jelenleg részt vesz-e kémkedésben és szabotázsakciókban; vagy terrorcselekményekben: vagy népirtásban;”

Hát, a terrorista ezt olvasva vagy azonnal magába száll, és felhagy a terroristacselekmény előkészületével, vagy habozás nélkül igennel válaszol – gondolta Jenő.  (Aztán később , miután átjárta a genius loci,  revideálta az „ezek komplett idióták” álláspontját.  A fenti, és hasonló kérdésekre adott válaszoknak igenis jelentősége van. Amennyiben hivatalos helyen egy hasonló kérdésre válaszolsz, és nem aszerint cselekszel, akkor véged van, onnantól kezdve hiteltelen vagy, hiszen hazudtál, és aki egyszer hazudik, az többször is.  Attól a pillanattól egyetlen hivatal sem fog hinni neked, esküdözz bármire.  Mint ösmeretes,  Billy sem abba bukott bele majdnem, hogy  azt a kacsaszájú ostoba nőszemélyt  rávette az örömszerzésre, hanem abba, hogy letagadta.  Eskü alatt vallotta, hogy nem volt  szex.  Mikor kiderült, hogy valami azért mégis volt,  szerencséjére  valamelyik ügyvédje kihúzta a kovászból azzal a tanáccsal, hogy mondja azt, úgy értette a szexet, hogy behatolás nem volt.  A bíróságnak pedig nem állt érdekében, hogy válságot idézzen elő az elnök lemondatásával,  elfogadta a magyarázatot, igy Billy fiú megúszta.  Strauss-Kahn sem azért úszta meg, mert nem követett el semmit, amivel vádolták, hanem azért, mert a szobalány hazudott a bíróság előtt. Amint ez bebizonyosodott, abban a pillanatban ad acta tették az ügyet, tovább a kutyát nem érdekelte hivatalosan, történt-e erőszak.  Hiszen a sértett hazudott más kontextusban, akkor miért lenne igaz a vádja?   Tehát a hasonlóan komoly kérdésekre – „odaát” legalábbis – az igazat,és csakis az igazat. Különben könnyen gebaszt lehet. )

Eljöve az indulás napja,  Jenő rutinosan csekkolt in a drop-off-nál . Közben eszébe jutott, hogy 50-akárhány éves koráig kifejezetten idegenkedett a repüléstől.  Ugyan ennek okát nem tudta, hiszen addig nem is repült,  tehát nem volt személyes tapasztalata,  ennek ellenére úgy volt vele, mint gyermek a spenóttal: még a büdös életben nem kóstolta, de  élete legelső falatja előtt jobb esetben  pengényire szoritott szájjal , rosszabb esetben teli torokból bömbölve rázza a fejét.  Jenő ugyan nem mutatta averziójának látható jelét, de azért élete első repülőútja előtt tetemes adag szorongás leledzett benne,  amikor pedig a gyorsulástól a gyomra a két veséjét széttolva igyekezett a gerincoszlopa mellet hátrafelé, és id-je zokogva,  takonygombócot fújva dörömbölt elméje pincéjének ajtaján,  a karfák vérhólyagosak lettek kezei szoritásától.   Úgy 300 méter magasságban kezdett csillapodni, a pulzusa lecsökkent az elfogadható 120-ra,  már levegőt is vett, úgyhogy kezdte úgy érezni, túlélhető a kaland.  Most viszont már többedik útját abszolválta,  igy inkább unatkozott egy kicsit a várakozás miatt. (Felszálláskor pedig kissé csalódottan konstatálta, hogy már nem érzi azt a bizsergető érzést, amit a gyorsulás váltott ki a belsőjében első alkalommal.)

A Budapest-London távolságot egy miskolci vonatútnyi idő alatt leküzdötték – ez nem a Boeingekre vet jó fényt, hanem sokkal inkább a MÁV-ra rosszat – egy fél miskolci vonatútnyi idő alatt pedig el is jutottak a szállodába, ahol az expedíciós haderő kiegészült az erősitéssel.

(A szállodai szobában amíg a család nőtagjai pakolásztak, Jenő írt egy SMS-t kisebbik leányának, hogy ne izguljon. A küldés gombra nyomván,  másodpercek múlva megcsörrent a nagyobbik lány telefonja, és ott virított a szöveg: „Kiegészült a csapat”.   Küldő: Apa. A kérdőn felhúzott szemöldökre kivágta magát: „csak hogy tudd, ha még esetleg nem vetted volna észre.”  A pakolás természetesen röhögésbe fulladt. Az általános heherészésből  Jenő is kivette részét, de azért érezte, hogy itt azért valaki elnézően és szeretettel bár, de titkon hülyének van nézve, és eszerint is érezte magát )

Mint korában említve volt, Jenő "Egyesült Államok-beli látogatásán"  vásárolt egy fényképezőgépet.  Tekintve, hogy a hon polgárainak viszonylag kicsiny halmaza tesz élete folyamán "látogatást" az Egyesült Államokba, a család életében sem volt magától értetődő az esemény, melynek kezdete egészen régre nyúlik vissza, még a Jenő-házaspár születése előtti időkbe, a számos magyar exodus eleddig legutóbbikáig (valahogy mostanában mintha megint tanúi lennénk egynek, bár nem olyan látványos, nem olyan egyszeri, de legalább akkora tömeget érint, mint ama legutóbbi).

Szóval az "ötvenhatos sajnálatos események", vagy "forradalom", vagy "szabadságharc" (nem kivánt törlendő)  késői hatása a családot is érintette. Történt ugyanis, hogy Jenő feleségének nagybátyja az ötvenhatos disszidensek táborát erősitette, lényegében máig nem derült ki, hogy az eseményekben való részvétel miatti veszélyeztetettség, kalandvágy, vagy esetleg sokkal titokzatosabb, érdekesebb és sötétebb dolgok mián. Az oral history  sem segitett kellően oszlatni a homályt,  arról már nem beszélve, hogy az onkli vagy 15 évig nem állt szóba a családdal, és csak az utóbbi években vált a viszony annyira barátságossá, hogy ezek a már történelemnek számitó események egyáltalán szóba kerüljenek. 

A hosszú és szövevényes történet 1956 novemberében kezdődött. Helyesebben még októberben, annak is a végén, mikor is a nagybácsi munkahelyén, az akkori Posta járműjavitóban néhány ifjú megjelent, és elkérték a hegesztőapparátot.  Na most az elbeszélés szerint a nagybátyj nem kérdezte, mire kell, de azért sejtette, és azt mondta, hogy ő elmegy hátra, addig nem lát semmit.  (Jut eszembe, van egy elmélet, a "bűvös hatos", ez alapján, mivel a bácsi személyesen ismerte Vorosilov marsall sofőrjét - többek között!! -, nyilván a sofőr ismerte Vorosilov marsallt, a marsall ismerte Sztálint, Sztálin ismerte Hitlert valamint Lenint, Jenő pedig ismerte a nagybácsit, igy az elmélet alapján igazolva látszik, hogy jelen esetben Jenő öt lépésben kapcsolatban állhatott volna Leninnel , Hitlerrel, valamint mindössze 4  lépésben magával a nagy Sztálinnal,  de szerencsére a felsoroltak jóval Jenő születése előtt elhaláloztak,  amiért Jenő nem tudott elég hálásnak lenni a Sorsnak. ) Az apparát igy elindult útjára, nem kis szerepet játszva a Generalisszimusz szobrának ledöntésében, minek következtében néhány héttel később kezdett jelen történetünk hőse - nevezzük az egyszerűség kedvéért Bélának -  lába alatt a talaj meglehetősen meleggé válni. Béla úgy vélte, némi joggal, hogy az események vizsgálata során előbb-utóbb valakiben csak felmerül, hogy miféle eszközzel is történt az egyébként akkor már senki által nem kedvelt  főtitkár-hadvezér szobrának megpocsékolása , és a szálak hozzá fognak vezetni. Igy aztán megorganizálta a felelősségrevonás előli menekülést. Ráadásul az események forgatagában,mint gépkocsivezető a Vöröskereszt küldeményeivel már megjárta Bécset, és onnan hazatérve, akkori kedvese - bár az elbeszélések szerint ez amolyan héja-nász lehetett  - azzal a kérdéssel várta,hogy "mi az, te hazajöttél? " , ebből már sejthető volt számára, hogy a kapcsolat nem lenne a jövőben sem túlságosan elmélyült,  igy könnyüvé vált számára a döntés.  Sógora - Jenő apósa - akkoriban a MÁV-nál dolgozott,  igy kézenfekvő volt, hogy a távozás a vasút igénybevételével történjen.  Igy is történt, a kellő instrukciók birtokában - például hogy menjen el a vonattal az utolsó magyar állomásig, ott keresse meg X.Y-t, mondja, hogy a sógora (akit szintén X.Y-nak hivtak) küldte - nekivágott a nagyvilágnak. Az állomásra megérkezvén, a kontaktszemély tanácsolta, hogy a következő vonatot - amely emberekkel zsufolva hamarosan meg is érkezett - hagyja elmenni, és az utána következő vonatra szálljon fel. (Mint később kiderült, ama zsúfolt  vonatot a határon megállitották, és mindenkit visszazavartak.) Az általa igénybevett vonat volt az utolsó,amelyet a határzár előtt még elengedtek.  Igy került Bécsbe, ahonnan néhány hét múlva már úton volt Triesztbe, ahol behajózott Amerika felé.  (Azért Jenőékben felmerült néhány kérdés a sztori kapcsán: 1,  pünkt az utolsó szerelvény volt, amellyel sikerült kislisszolnia. 2, a rendszer nem rekvirálta a Béla hátrahagyott lakóingatlanját, holott a diszidensekkel ez - és még sokkal ezebbek is - rendre megestek. 3, mások fél-egy éveket eltöltöttek Traiskirchenben, anélkül, hogy reményük lett volna a tengeren túlra eljutni. 4, ami a legkínzóbb kérdést veti fel: hogy a túróba' volt lehetséges, hogy az amerikás disszidens Béla sórgora  a hatvanas évek elején,amikor még javában ültek a börtönökben '56-ért elitéltek, a MÁV-nál olyan munkakört töltött be, ráadásul nem politikait, hanem szakmait, hogy gyakran hamarabb tudta, milyen és mennyi szovjet harctechnika mozog -helyesebben fog mozogni - vasúton, mikor, honnan és hová, mint maguk a  katonavonatokon utazók.  (Amikor Jenő egyszer vacsora közben feltette apósának a kérdést , hogyan volt lehetséges a fenti eset, mit szóltak a főnökei az amerikás sógorhoz, azt a választ kapta: "nem kérdezték". Ja persze. Azt  sem tudták, hogy Jenő anyósa a hatvanas évek első felében rokoni látogatásra kiutazási engedélyt kapott Bécsbe, a bátyja meglátogatása okán.  Hát,nagyon slendrián egy diktatúra lehetett, gondolta Jenő.  Persze, lehet egy sokkal regényesebb oka is,  igy születnek a  konteo-k,  "My name is Béla. K. Béla", ha értjük,mire gondolok.  )

Summa summárum, Béla megérkezett Ámerikába, egyetlen szó angol tudás nélkül. Némi ide-oda mászkálás után munkát ajánlottak neki egy autójavitóban, a felvételi vizsga ennyiből állt: Értesz a dieselekhez? Igen. Ott, a sarokban van egy szétszedett Mercedes motor, rakd össze. Némi idő után a motor beröffent, Béla pedig fel volt véve.  Így indult a karrier, amely 55 éve tart, mivel Béla még 86 éves korában is heti 1-2 napot szereléssel tölt el.  (Ott-tartózkodásuk idején este 9-kor megszólalt a csengő, Jenő megkérdezte:Ki a jó fene ez ilyenkor? Mire Béla azt felelte:  "jön egy ember,  hoz 400 dollárt, mert megcsináltam az öreg autóját, amiről már mindenki lemondott."   Ja, akkor jöjjön minél gyakrabban - vigyorgott Jenő)  Mivel mégis illik bírni az angol nyelvet Ámerikában - legalábbis akkor még volt ilyen divat, ma már itt-ott meg lehet lenni tisztán spanyollal vagy kinaival is - Béla beiratkozott egy angol nyelv-tanfolyamra, ahol megismerkedett egy német nemzetiségű elvált asszonnyal, egy volt Wermacht-tiszt lányával - azért a történelem produkál érdekes dolgokat  - az ismeretségből frigy lett, amely már ide s tova 50 éve tart  (Folyt. köv.)

Visszatérve a tetthelyre, a kiegészült család serényen nekilátott a terem diszitésének, a "székszoknyákat" összefogó szalagok, az asztali futók, a virágvázák, az ültetőkártyák, meg ezer hasonló apróság elhelyezésének, ami olyan jól sikerült, hogy másnap Jenő felesége szerint - mivel akkor Jenő a fiataloknak a fényképezkedés helyszinére való transzportálásával volt elfoglalva, igy nem volt tanúja - a staff körbefényképezte a termet, a séf mint egy filmrendező utasitotta a recepcióslánykát a különböző beállitásokból és szögekből való felvételekre. 

A diszités végeztével, a  vacsora után, mindenki elvonult a vackába jól megérdemelt pihenőre. Másnap - D-day - reggel indult a nap a helybe érkező fodrásszal, majd Jenő a fiatalokkal, valamint az ifjú pár 1-1 testvére a tartozékával elindultak a fényképezkedés helyszinére, egy a fővárostól nem túl távoli helység kastélyába, mely kellően lepukkant volt a leányság-legénység elhagyása kiváltotta elégikus hangulat megerősitéséhez ( mint a magyarországi kastélyok kilencven százaléka) - de amely lepukkantságában is sugározta a régi korok eleganciáját, a renovált nagyteremben pedig a folyosón kopogó léptek hallatán a szemlélődőnek olyan érzése támadt, hogy hamarosan kinyilik a nagy szárnyas ajtó, és belép rajta maga a 78 éves Ráday Gedeon gróf, a kastély néhai tulajdonosa.  A hivatásos fotós mellett Jenő is számos felvételt készitett - ahogy a hivatalos közleményekben állni szokott - "Egyesült Államokbeli látogatásán" vásárolt fényképezőgépével, amely felvételek közé, hogy-hogy nem odakeveredett két meglehetősen furcsa darab is, melyről alapos vizsgálat után sem derült ki az egyszerű szemlélő számára, hogy mit ábrázol,  ugyanis a folyosón a falban látszott egy jelentékeny nyílás, amely a túloldali két szoba cserépkályháinak hátrafelé nyíló ajtaját rejtette egykoron, felfelé nyitott kéménnyel, és amely igen felkeltette Jenő érdeklődését, különösen az irányban, hogy a kürtők nyitottak, avagy sem,   és mivel elég hülyén mutatott volna, ha letérdel az erre az alkalomra a korábban leirt hosszadalmas procedura folytán vásárolt öltönyében,  és betekint felfelé meresztett nyakkal a kormos kéménybe,  ezért frappáns módon betolta a fényképezőgépet a nyílásba, és felfelé forditva az optikát, lőtt kettőt. A kérdés eldőlt, a kémény, jelentem, művileg zárt.

A fényképezkedés abszolválása után a társaság visszaindult a szállóba, ahol már gyülekeztek a vendégek.  Megérkeztek a barátok-barátnők, ipamuram-napamasszony, és megérkeztek a nagyszülők.  Mint emlitve volt, a Jenő-család "színvak" volt,  úgyhogy az idősebbik leánygyermek barátjának szine nem vert érzelmi hullámokat a családban,  de mindez nem vonatkozott a felmenőkre - legalábbis mostanság. Nem volt ez mindig így. Jenő unokatestvére anno férjhez ment egy egyetemi társához, aki szintén Afrika közepéről származott, és ennek megfelelően szintén ébenfekete szinnel birt Annak idején Jenő anyja vidáman mesélte, hogy testvére - Jenő nagybátyja - milyen megvetően nyilatkozott ifjabb korában, amikor a szocialista internacionalizmus jegyében nálunk tanuló szinesbőrű diákokat látott szemmel láthatóan helybeli leánykákkal enyelegni, hogy "nem tudnak maguknak jóravaló magyar gyereket kifogni", és lám-lám, az ő leányuk is pünkt egy szinesbőrühöz ment hozzá.  A nagyi ezen jót kuncogott, de ezen kivül nem adta tanújelét semmilyen averziónak,  sőt, kifejezetten elismerően nyilatkozott a frigy gyümölcséről, egy tejeskávészinű fiucskáról, hogy milyen okos, stb.  Nos, ez régen volt. (Azóta az a házasság felbomlott - mellesleg igen ritkán tapasztalhatóan kulturált módon - az unokatestvér férjhez ment az első egyetemi udvarlójához, akinek mellesleg a volt férj a barátja volt, tulajdonképpen ő mutatta be a leánynak fekete barátját, aki szépen el is happolta előle.  Válás után a volt férj pedig visszament hazájába, ahol jelenleg magas miniszteriális poziciót tölt be. )   Jelenleg a helyzet úgy állt, hogy a nagyi, meghallván a hírt, hogy nagyobbik unokája úgymond "összeállt" egy szinesbőrű férfival,  csaknem rosszul lett az izgalomtól, ráparancsolt Jenőre, hogy "azonnal csináljon valami!"  Jenő megkérdezte,mégis mit kéne tennie?  Mire a válasz az volt: "azonnal hívd haza!" (Mármint Angolhonból.)

Jenő kénytelen volt ellentmondani: "Drága anyám. Mindjárt 30  éves. Többet keres,  mint én. Mit tegyek, ha azt mondja, nem jövök!. Tagadjam ki? Honnan? Miből? " Igy aztán ennyiben maradtak.  A személyes találkozás viszont ismét felkavarta az érzelmeket, a mama, függetlenül a fiatalember kvalitásaitól, minden alkalommal egy másodpercre  megmeredni látszott, amikor rápillantott az ifjúra. 

A násznép összeállt tehát, az idő is elérkezett,  úgyhogy a vendégsereg gépkocsiba szállt, és a házasságkötő teremhez hajtott.  A terem éppen annyira volt kicsi - vagy nagy, érzelmi megközelités kérdése - hogy a násznéppel pont megtelt. Az anyakönyvvezető hölgy igen szép beszédet mondott - egy korábbi polgári esküvőn egy jóval nagyobb teremben egy jóval nagyobb násznép előtt egy jóval nagyobb település anyakönyvvezetője meglehetősen sematikus tartalmú beszédet mondott el olyan hivatalos stílusban, hogy Jenőék hirtelen nem esküvőn, hanem inkább tárgyaláson érezték magukat - úgyhogy az ifjú ara virágot tartó keze reszketésén is látni lehetett, hogy  mélyen érintették a meleg szavak, és a hivatalos aktus utáni szülői üdvözléskor Jenőnek is igen-igen nagy  erőfeszitésébe került, hogy szégyenszemre ne kezdjen bőgni, mint az anyátlan borjú, ahogy mondani szokás.  Igy csak egy-egy atyai könnycseppet morzsolt el a két szeme sarkában,  közben lopva körülnézett,  mennyire észrevehető a férfiúhoz méltatlan elgyengülés, de a vendégsereg - nem meglepően - a fiatalokkal volt elfoglalva, úgyhogy az sem tűnt fel senkinek, hogy Jenő végül egy zsebkendőt is igénybe vett a szemüveg tisztitásának ürügyén.

A hivatalos aktus után még némi fényképezkedés történt, mindenki meg lett örökitve az ujdonat férj és feleség üdvözlése közben, és csak azért nem nyúlt az estébe a dolog, mert mint emlitettük,  viszonylag szűk körű volt az esemény.  Ezután a násznép visszatért a szállodába, és kezdetét vette a dinner.  A fiatalok úgy vélték - egyébként roppant helyesen - hogy élőzenére semmi szükség sincs, mert a család összes tagja akárhány lakodalomban vett részt, minden alkalommal félsüketen távozott, és a zene alatt egy halvány szót sem tudtak váltani  a szomszédaikkal, ráadásul a család nem élt-halt a táncolásért, és akkor még igen-igen visszafogottan nyilatkoztunk.  Ugyhogy a leendő férj összeállitott egy zenei anyagot, a szálloda szolgáltatta a technikai hátteret, igy az étkezés közben  az alkalomhoz illő zene szólt lágyan és  főként halkan.  A desszert után még elég fiatal volt az idő további fotók százainak elkészitéséhez, ezért aztán ujabb albumra való anyag született a szálloda kertjében található hangulatos tó és a rajta álló fából készült filagória  környékén.

A fotózás után az ajándékok átadása következett,majd a vendégsereg lassan távozni kezdett.  Napszálltára a szűk család egyedül maradt, megkezdték hát a terem kiüritését, mellyel röpke óra alatt végeztek.  Utána a nászutaslakosztályban - mert a szálloda ilyennel is szolgált, mégpedig utószezon lévén rendkivül baráti áron -  megtárgyalták a nap eseményeit, és természetesen szemrevételezték az ajándékokat, aminek zömét a legújabb kor szokásainak megfelelően üdvözlőkártyák és boritékok képezték. Fülig érő vigyorral megállapitották, hogy ilyen jól szervezett esküvőn még nem vettek részt - mindenki ismerte a baráti házaspár gyermekei esküvőjén történteket - ahol nem volt csúszás a programban, minden a helyén és idején volt, és senki nem fáradt el a végére sem.  (Jenőben a nap kezdetén munkált mémi aggodalom, mert ismerte kisebbik lányának azon tulajdonságát, hogy mind fizikai, mind szellemi fáradtság esetén hajlamos volt némi hisztire, a szellemi ÉS fizikai fáradtság esetén pedig ez nem összeadódott, hanem hatványozódott,  de a leány egész nap mosolyogva, fáradhatatlanul röpködött a dögnehéz esküvői ruhában, amelyben a pisléshez is két segéderő kellett. A ruha szállitásakor Jenő tartotta a rafinált módon az abroncsokkal együtt vállfára applikált ruházatot, melyet hossza miatt magasan kellett tartani, és ettől - mivel a ruha takarta - Jenő úgy nézett ki, mint a lefejezett Darth Vader fehérben )