A szabadság földjére lépni nem nehéz, de a továbbhaladás igényel némi időt és türelmet. A bevándorlási hivatal tisztségviselője kedvesen érdeklődött a látogatás célja felől, korábbi tartózkodások felől, a család hogyléte felől, stb, stb, Jenő már-már kezdte közeli barátnak érezni a fickót. Végül a sok kérdés után pecsét került az útlevélbe, és megnyilt az út a kontinens belseje felé. Jenő meglepetéssel konstatálta volna, hogy a repülőtér épületében magasvasút jár, ha nem látta volna korábban az interneten. De azért mégiscsak meglepetéssel konstatálta. Némi nézelődéssel teli várakozás után megkezdték utazásukat egy 55 személyes légibusszal a végállomás felé. Bár az Erie-tó fölött sűrű felhők gomolyogtak, és a könnyű gép is lengedezett egy keveset, ennek következtében Jenő a fenekén érezte minden mozdulatát, ennek ellenére úgy érezte: „ezt a gépet még én is el tudnám vezetni” – ami a repüléstől való korábbi intenziv tartózkodás ismeretében nem kis lelki teljesitménynek tűnik.
Szerencsére Cleveland fölött szép napos idő volt, igy fentről jól lehetett látni, hogy legalábbis Ohio állam népe nagyobb gondot fordít a pázsitjának gondozására, mint a legendás „angol gyep” hazájában az ott lakók. (Később frissen keletkezett ismerősétől megtudta, hogy az amerikaiak többet költenek gyepápolásra egy évben, mint a mezőgazdaság a gabonatermesztésre. )
Clevelandbe érkezvén találkoztak az agg rokonnal, valamint az agg rokon fiatalabb, szintén magyar származású, és Jenő szerencséjére magyarul az ötven év távollét ellenére kiválóan beszélő ismerősével, aki a taxidriver szerepét töltötte be, mivel a tömegközlekedés Cleveland városában kevésbé fejlett, mint pl., csak a példa kedvéért, Mezőkövesden.
Béla otthonába érkezvén találkoztak a háziasszonnyal is. Jenő csaknem harminc évvel ezelőtt látta utoljára, amikor nagyobbik lánya még járóképtelen volt, és tolókocsiban utazott, lévén nyolc hónapos, és Béláék hazai látogatáson voltak, de meglepve konstatálta, hogy a feleség kisértetiesen hasonlit mozgásában, gesztusaiban néhai anyósára, akivel Jenő, rácáfolva az anyósviccekre, kiváló viszonyban volt, és igy a háziasszony kifejezetten közeli ismerősnek tünt számára.
A hetes program nem sokban különbözött a hasonló rokonlátogatások programjától, városnézés elölről hátra, hátulról előre, a Lolly the trolley-nak nevezett, de érthetetlen módon Láli dö trálinak ejtett városnéző busszal, (helyi clevelandi idióma része a kéttagú, o-i magánhangzóval rendelkező szavak o hangjának magyar hosszú á-ként való ejtése, ld. trolley-tráli, lolly- láli, Tomi-támi, sőt, a Béla magyar származású ismerősét is – akit Zolinak hívtak – Záli-nak ejtették, amin Béla kifejezetten jókat röhögött, csipkelődvén, hogy ismerőse zsidó női nevet visel .) a kihagyhatatlan Niagara vízesés felkeresése, itt-ott némi vásárlás, séta az Erie-tó partján, a skyline megcsodálása, stb, a helybeli magyar kolónia kulturális központjának felkeresése, ebéd az ismerősöknél, stb. (A kulturális központ egy üvegpalota belsejében helyezkedett el, a földszinten több étkezdével és kávézóval, ahol végre Jenő hozzájutott egy igazi dögös presszókávéhoz, sőt, még annál is presszóbb kávéhoz. Mikor a duci fekete kiszolgálóleánytól kért egy dupla lövet espresso-t, az egy 3 dl-es pohárba engedett a gépből egy kupicányi adagot, de az az adag a pohár fenekén nem fröccsent, hanem koppant, olyan sűrű volt. Megkérdezte Jenőt, hogy mennyi forró vizet öntsön hozzá, erre Jenő élénken szabadkozni kezdett, hogy Isten őrizz egy cseppet is hozzátenni, úgy jó, ahogy van. A leány arca szinte ökölbe szorult, amint elképzelte az ízét, amely viszont velencei útja óta a legjobb kávé volt, amihez Jenő hozzájutott.)
Mivel Béláék kertvárosban laktak, és a ház háta mögött kb 4 hektár erdő terült el a következő utca házsoráig, reggelente az ablak előtt 3-4 szarvas legelészte a deres füvet, és egy alkalommal, amikor őslakosoktól teljesen idegen módon gyalogosan sétálni indultak, egy, fején komoly koronát viselő szarvasbika keresztezte a kertvárosi „utcácskát”, két ház közül előbaktatván, és eltűnve az utca másik oldalán két ház között, ami azért már a helybélieket is meglepte, mert a szemközti ház ajtajában álló kamaszkölyöknek is tátva maradt a szája.
Mint később kiderült, nem teljesen veszélytelen kutya nélkül, vagy nem kimondottan sportöltözékben gyalogolni az utcán, nem a kutyasétáltatás vagy a fittnes látszatát keltve, mivel a helyi ujság is megirta, már általuk is baromságnak tartva, hogy egy, az utcán banya-tankot húzó nőre, mint gyanúsan viselkedő potenciálisan veszélyes személyre egy helybéli kihivta a rendőrséget, akik kideritették, hogy a hölgy a könyvtári könyveit viszi vissza a könyvtárba, és azért gyalog, mert rossz a kocsija, és közel a könyvtár. Más alkalommal egy robogóját toló férfihoz riasztották éber állampolgárok a police-t, ez esetben a tényállás az volt, hogy a polgárnak elromlott a robogója, ezért tolta. Más kérdés, hogy ezután a police a polgárt robogóstól előzékenyen hazaszállította. Ezektől más az ország. Pl.
Jenőék azért gond nélkül abszolváltak egy kört, egyik utcán le, majd a keresztutcán át a párhuzamos útra, azon fel, a felső párhuzamoson vissza a saját utcára, azon le a házig, egy kicsinyke kört, egy aprócska körsétát, amely egy kerek óráig tartott. Később a Google-maps megmutatta, hogy a körséta majd 4 km hosszú volt. Nagy ország, nagy szicsasz, parafrazeálta Jenő a mondást.
Hamar elröppent az a valamivel több, mint 1 hét, melynek végén érzékeny búcsút vettek az idős pártól, és kivillamosoztak (ugyan ezt ott gyorsvasútnak hívják, de szemre se, működésre se különbözött egy hazai zártpályás villamostól) a helyi reptérre, hogy végig felhőben és szakadó esőben repüljenek a Nagy Almába, amiből, mint emlitettük, semmi érdemlegeset nem láttak. A JFK reptéren – amely koszos volt, zsúfolt, ricsajos és büdös, szakasztott mint a Keleti pályaudvar 14-szer, pár óra eltöltése után végre beszálltak a hazafelé induló gépbe. Itt az ültetési rend meglehetősen szabados volt, tekintve, hogy a gép félig üres, más megközelitésben csak félig telt volt , igy Jenő maga terpeszkedett 3 ülésen, ami a hasi komfortérzetet nagyban növelte. Az út is rövidebb volt, tekintve, hogy hátszéllel és rövidebb távon mentek (Jenő az ülések hátsó zsebében talált ujságban olvasta, hogy a repült géptipus maximális sebessége kb 900 km/ó, ezzel szemben az üléstámlába applikált display-en az állt, hogy aktuális sebesség 1040 km/ó. )
A Heathrow-i reptéren talajt fogva Jenő úgy érezte,hogy ’végre itthon’. Európa, az mégiscsak Európa. (Bár lehet, hogy ezt az angolok másként gondolják :) Az az 1400 km, ami még hátravan, már szinte semmiség.
