Ezekkel a poszt-címekkel baj lesz, tovább tart kigondolni, mint magát a posztot -morfondírozott, miután néhány órával később ismét nekiült a klaviatúrának.

Közben megnézte a hívást, ami persze tök fölöslegesnek bizonyult, a pacienst ismerte,mint a rossz pénzt, hasonló panaszokkal  már nemegyszer riasztotta, jellemzően  mindig délután, most is kibújt a szög a zsákból, lejárt a "közgyógyigazolvány", nincs tovább ingyengyógyszer, azaz semmilyen nincs, elfogyott a fájdalomcsillapító, "a doktor úr győjjön má' ki".   Jenőnek nem volt különösebben baja a cigányokal, a falu lakóinak nagyjából  negyedét tették ki, azt ugyan erős jóindulattal se lehetett volna állitani,  hogy szereti őket, de mivel 30 éve dolgozott velük és köztük, nagyjából megértette, és megtanulta elfogadni a hülyeségeiket.  A cigányok ezt érezték, sőt, értékelték, ugyhogy sokkal kevesebb problémája akadt velük, mint más kollégáknak a saját praxisukban.  Mindettől függetlenül azért  káromkodott magában egy kicsit, lefolytatta a kötelező beszélgetést, ami szerinte nagyjából megfelelt a szociális kurkászásnak,  beadta a kötelező injekciót, majd távozott.

Otthon alig ült le a gép elé, alig nézett bele a tőzsdei árfolyamokba - merthogy Jenő tőzsdézett,  kevés sikerrel, de erről később - mikor csengettek. Felnézett az órára. Négy óra elmúlt,  ki a bánatos franc az? - gondolta.  Kinézett az ajtón. Ez nem lehet igaz, ilyen nincs - jajdult fel magában, majd - szintén csak magában - ismét keresetlen szavak hagyták el ajkát, mert Jenő igen szeretett - és tudott is  - káromkodni, amivel nem állt egyedül az orvostársadalomban.  A kapuban annak a cigányembernek a  fia állt, akit már délután látott egyszer,   és akitől 100 m-re lakott az előbb megnézett paciens.  Az eset délután nem volt különösebben izgalmas,  a krónikus asztmás betegnek több napos gyomorpanaszai voltak, ahogy mondták, "be kén kűdeni a kórházba". A vizsgálat szerint Jenő  nem találta indokoltnak a beküldést,  ellátta a leharcolt férfiút, mondván, holnapra meglátjuk, mi történik. Most a legény izgatottan hadarta, hogy "ki kéne gyönni sürgősen, bekűdeni a kórházba, mer' sokkal rosszabbul van".

Azok az idők már elmúltak, amikor Jenőben egy ilyen hír zabszem-pozitivitást okozott,  attól már sokkal többet tapasztalt, de hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy jeges nyugalommal vette tudomásul a hírt.  Arra régen rájött, hogy a sürgős és súlyosnak tűnő hívások 95 százaléka nem sürgős, viszont cserébe a nem súlyosnak látszó esetek 5 %-a kifejezetten veszélyes, és mérget azért nem vett volna rá, hogy jelen eset nem az 5%-ba tartozik.  Átfutott az agyán, hogy rátestálja az estet az ügyeletre, de aztán győzött benne az önvédelem, a kiváncsiság, meg a humánum, nagyjából eben a sorrendben.  Visszarobogott a címre, és ismét szemügyre vette a jámbort.  Nem tűnt betegebbnek, mint délután,  de mivel a gyomorfájdalmat nem szűnőnek állította a paciens - jóllehet az ismételt vizsgálattal nem tudta igazán igazolni, hogy annyira súlyos lenne, és hát ismerte a fájdalomtűrő képességük viszonylag csekély voltát - arra is gondolt, hogy addig úgyse nyugszik a család, amig valami releváns dolog nem történik, legfeljebb hívni fogják az ügyeletet, ezért arra az elhatározásra jutott, hogy megörvendezteti a pacienssel a kórház sürgősségi részlegét. Így aztán mindenki megnyugodott - talán a sürgősségi ügyeletesének kivételével.  Viszont Jenő, mint öreg róka, azon már egyáltalán nem járatta az agyát, hogy mi lesz a véleménye a bentieknek. 

Hazatérvén megnézte a tőzsdezárást, konstatálta, hogy ha hitt volna magának tegnap, akkor nyert volna vagy négyezer forintot, igy viszont veszitett vagy kettőt - kis összegekkel játszott, a nagy hullásban a korai nagy nyereséget később még nagyobb veszteség követett, amitől túlzottan is beszari lett, igy aztán maradt a napi, kis összegű játszmáknál, amit változó szerencsével űzött, a tét nagyját valamikori  jövőbeni újabb nagyobb esésben történő bevásárlásra tartalékolta.   Na majd holnap - gondolta rezignáltan.

A napból már csak a távoli országban dolgozó leányával folytatott csevegés volt hátra, na meg persze a vacsora.  Jenő fiatal korában, mint minden ifjú, utálta a főzelékek jelentős többségét, ez az utálat az idő multával közömbösséggé szelidült, majd egyszer Jenő azt vette észre magán, hogy úgy enne egy kis tökfőzeléket.  Ettől kissé meg is riadt, majdnem annyira, mint amikor a szakállában észlelte az első ősz szálakat.  Jelenleg a kór anyira előrehaladt, hogy Jenő ma vacsorára a déli lencsefőzelék maradékát ette sült hússal,  közben azon gondolkodott, mi lehet az öregedésben a következő lépcsőfok, mivel megfogalmazása szerint az öregség ott kezdődik, amikor az ember a tök/lencse/sárgaborsófőzeléket nemcsakhogy megeszi, hanem egyenesen meg is kivánja.

Vacsora után még elfogyasztott egy pohár fehérbort, amit a felesége szervirozott neki - többek között ezért is imádta még 30 év házasság után is az aszonyt , amely  kapcsán gyakran felmerült benne a kérdés: vajon ez nem perverzió-e véletlenül, 30 év után is szeretni ugyanazt a valakit,  de mivel úgy találta, a dolog számára kellemes, továbblépett a témán. 

A bortól kissé el is álmosodott, amiben az is közrejátszott, hogy náthája miatt reggeli 4 órától 5-10 perceket aludt, mert hol a saját horkolására ébredt, hol arra, hogy a felesége a kezét simogatja, hogy a horkolásból felébresze, sikerrel.  Legalább egyszer, most az egyszer időben kéne lefeküdni -  gondolta, de már ekkor tudta, hogy úgyse lesz belőle semmi,  ma is éjfélig fog olvasni,  hacsak a könyv hamarabb ki nem esik a kezéből.

És lőn.