Eljött hát a nap, aminek előzményei voltak ama történések. Jenő megapósodott.  Hogy a dolgok elején kezdjük,  Jenőnek régebben született egy lánya, ami, ugye, az apósodás conditio sine qua non-ja.  Ámbár, ha a dolog ennyiben maradt volna, a jelzett események – legalábbis ezidőtájt – még nemigen történtek volna meg,  de Jenőnek született egy másik lánya is, és eme születés folyományaként , természetesen némi -  nagyjából negyedszázados – spéttel  következett be ezen aktus.  Akadt hozzá vő is –helyesebben először rövid ideig ismerős, majd barát, majd upgrade után barát 2.0, ha értjük, mire gondolok,  míg végül a hivatali ranglétrán elérte a jelölt az előkelő vőlegény státuszt, ahol is kicsiny pihenő következett.  De a vőlegénység optimális esetben vővé válással ér véget, amint az itt is bekövetkezett.  

A korábban ecsetelt többszöri ruhaipari munkalátogatás persze csak elenyésző szeletét képezte a szükséges tevékenységnek. A familia előtt volt példa egy elbaltázott esküvőre, és – mint tudjuk, az okos más kárán tanul – Jenőék,  különösen a mater familiaris,  sokat tanultak ama lakodáré körüli bonyodalmakból. Sőt mi több,  mivel az ominózus esküvő egy közeli család életében képezett jelentős eseményt, és Jenőék direkte felkérettek a szertartás managelésében  való tevékeny részvételre,  Jenő neje meglehetős energiával vetette bele magát a tervezésbe-szervezésbe,  teendők másfél oldalas listájával jelentkezve jó háromnegyed évvel a tervezett időpont előtt a baráti házaspárnál, mire nagy meglepetésre azt a választ kapta, hogy „ej, ráérünk arra még".  Sőt, úgy tűnt, a feladatok sokaságától megriadva, a leendő örömszülők már mintha nem is igen igényelnék azt a bizonyos segitséget, pedig a mátkapár azidőtájt  külhonban élt, kevéssé tudva befolyni a szervezésbe.
Igy aztán az idő telt, múlt, eljött a baráti család életének nagy napja, helyesebben nagy napját megelőző néhány nap, mikor kiderült, hogy a vendégsereg elszállásolására  szolgáló épületben a szobák kissé dohosak, mivel fél évszázada nem voltak nyitva (D –3. nap) , a menyasszonyi ruha nincs teljesen kész a megbeszélt napon (D - 2. nap) , igényel még egy próbát a fodrászra tervezett napon, a fodrász 100 km-re müködik, azon a napon már nem érhető el más időpontban  (D –1. nap),  és nincs kész a külhoni hazából származó ara rokonsága által igényelt üdvözlő felirat,  melyet az örömanya korábban egy „ó, az nem fontos" felkiáltással pipált ki a teendők meglehetősen lecsupaszitott listájából, amely feliratot  viszont a napamasszony esszenciálisnak tartott  (D nap).  Fényképész, mint olyan, a listából kimaradt, „mindenki készit majd magának fényképet" felkiáltással – low budget lakodalom volt, mint már sejthető – és a baljós eseményekre feltéve a koronát, a hivatalos aktust követő vacsora helyszinéül szolgáló épületkomp-lexumban a D-day reggelén elapadt az éltető víz,  lehetetlenné téve a mosdó-használatot, valamint heveny agyi érkatasztrófa közvetlen közelébe sodorva a családfőt.  Az már csak hab volt a tortán, bár elég érdekes ízű hab,  hogy az anyagi források szűkös voltára hivatkozván, a welcome buffet fő attrakcióját libazsíros kenyér képezte lila hagymával – igen, jól olvasod, kedves olvasó –  és Jenő azon közbevetésére, hogy nem lesz-é ez kissé büdös az úri közönségnek, az örömanya rövidre zárta a kérdést azzal,  hogy bőségesen áll rendelkezésre Tic-Tac pasztilla.  (Ha valaki a képzelet szüleményének, írói túlzásnak tartaná az események ilyen folyását,  meg kell nyugtassuk, hogy a történések abszolút valósak, különben is, ilyet csak az élet tud írni, az írói fantázia  szegény hozzá.)
De hát ahol nagy az ínség, ott közel a segitség,  Jenő – aki bármilyen időpontban és helyen felmerülő bármilyen problémára, mint tüzérló a trombitaszóra, felkapta a fejét, és 130 km-es sebességgel kezdett a megoldáson töprengeni, többségében eredményesen – és neje, aki, valljuk be őszintén,  Jenőtől nagyságrendekkel pragmatikusabb volt családi ügyekben,  teljes mellszélességgel vetette be magát az organizációba. Igy került a vacsoraasztalra egy sorozat aprócska „vázában" – ami ugyan gyógyszertári kenőcsös tégely alja volt (mint emlitettük, low budget volt az esemény) -  a kertben szedett virág,  ami a leirtak keltette képzettel ellentétben, egész tetszetősnek mutatkozott, került üdvözlő felirat az ajtók fölé, sikerült rendbehozni a vízellátást is,  Jenő felesége szerzett fényképészt, akinek sikerült számos fotót  készitenie annak dacára is, hogy a telefonszámát folyton elveszitették mind az örömszülők, mind az ifjú pár mindkét tagja,  szerzett fodrászt is,  igy az ifju ara teljes pompában állhatott az oltár elé. Az egyházi és polgári aktus – tekinettel arra, hogy ezekben nem kellett különösebb szervezés -  rendben lezajlott, bár a násznép transzportálása nem ment minden zökkenő nélkül,  példának okáért néhány nappal korábban arra kérdésre, hogy az ifjú párt ki és hogyan fogja a községházáról a templomba szállitani,  az örömanya azon elképzeléssel állt elő, hogy majd a férje, jómaga és az ifjú pár a saját kocsijukkal fognak begördülni a templom elé. A következő kérdésre, hogy rendben, ugyan nem szokás, de hát a szükség nagy úr, de akkor ki fogja szállitani a mamát, az a válasz talált születni, hogy a mama majd beül hátra a fiatalok mellé. Szerencsére a kép, mely szerint a templom előtt meghatottan várakozó násznép elé begördül az autó, feltárul az ajtó, és kikászálódik belőle a közel nyolcvan éves nagymama,  volt annyira meggyőző, hogy az örömanya más irányú megoldásba is hajlandó volt beleegyezni. (Jóval később, mikor az újsütetű asszonykának mint idősb barátnő, Jenő felesége ecsetelte eme lehetőséget, mellyel ara korában majdnem szembesülnie kellett, a fiatalasszony közölte, hogy  ezen ötlet őelőtte akkor ha csak komolyan  felmerült  volna, az esküvő további részére nem került volna sor. ). A vacsora is rendben véget ért, bár az útravaló süteményekből pont az ipamuramnak nem jutott – a napamasszony még maradt néhány napig – de ez már az újdonat rokon hangulatán nem sokat rontott, mivel a nap jelentős részét egyébként is a szállítmányozó autóbusz vezetőjével magában a buszban, rádióhallgatással töltötte.

Egyszóval volt olyan példa Jenőék előtt, melyet mindenáron kerülni igyekeztek. A szervezés egy része a nejre hárult, mint mondottuk, ilyes ügyekben szervezési tehetsége messze felülmúlta Jenőét,  hősünkre inkább a technikai kivitelezés nem kevésbé felelősségteljes feladata maradt. A helyszín kiválasztása, a program megszervezése, a menü összeállitása, a desszertállomány prezentálásának mikéntje, a fényképésszel történő egyezkedés, a virágcsokor logisztika, anyakönyvvezető  feladatsort a fiatalok példásan abszolválták, a fodrász-kozmetikus helybe jött – a lánycsemete volt középiskolás osztálytársa lévén később mint vendég is szerepelt – a menyasszonyi és vőlegényi ruházat kérdését azonban nem lehetett másra háritani,  tekintettel arra, hogy a fiatalok a ruhák készitésének helyétől meglehetősen távol laktak. A helyszin dekorációjának kivitelezését sem bizta a szűk család másra, megvolt a koncepció,  melynek részét képezték a leendő ara által nagy  kézügyességgel készittett festett gipsz-falevelek, szalvétagyűrűk,  ültetőkártyák,  virágok, hasonlók, valamint az örömanya által készitett asztali futók, mely dekoráció végül nagyon kellemes egésszé állt össze,  szeptember lévén egy kellemes őszi  hangulatot kölcsönözve  az enteriörnek mind szinben, mind dekorformákban.  A nagyszülők szállítmányozása is megoldódott, mivel idősebb Jenő  nem zárkózott el azon ötlettől, hogy saját gépjárművel  érkezzenek a helyszinre, ami kezdetben azért nem volt egyértelmű,  mivel Jenő apja nyolcvanhoz közeledvén, nem szivesen távolodott el otthonától gépkocsival  nagyjából látótávolságon túlra.  (A nagyival volt némi verbálkonfliktus, mivel sérelmezte,hogy a meghivottak között – tekintve, hogy csak a szűkebb család, valamint az igazán közeli barátok kaptak meghívót a dejeuner-re  - nem szerepelnek a  rokonok, ugymond „a menyasszonynak nincs családja", de Jenő kellő érvekkel támasztotta alá a tényt,  megjegyezvén, hogy jelen esküvőre ugyanazok kaptak meghívót a családból, akik jó harminc éve  az ő – mármint Jenő – esküvőjére: Jenőnek mint házasulandónak  nagybátyjai, nagynénjei, unokatestvérei, nagyszülője. Nagyszülő kipiálva, arról pedig Jenő igazán nem tehet, hogy egyes gyerek, igy az arának egy szál nagybácsija, nagynénije sincsen, az unokatestvérekről már nem is beszélve.
A másodvonalbeli rokonokról pedig annyit, hogy ők – mármint a nagyiék  - sem hívták meg  anno például  „Tóni bátyámat",   aki idősebb Jenő unokatestvére volt, és akivel a nagyi, bizonyos okok miatt  igyekezett minél kevesebb kapcsolatot tartani, amig Tónit el nem vitte az infarktus.  Úgyhogy a Jenő – és nem az ara – nagybácsijai-nagynénjei, valamint unokatestvérei, akik lánya számára egyébként is csak elbeszélésekből ismertek, pusztán értesitést kapnak. Az érvelést a nagyi elfogadta.  Lesz neki még ettől nagyobb problémája is a nagy nap folyamán.)

A dátum, helyszin, időpontok tehát adottak voltak, a váz precízen összeállt, csak arra kellett ügyelni, hogy a váz elemei illeszkedjenek.  D-1 napon délelőtt menyasszonyi ruha átvétel,  majd transzport a helyszinre, egy welness-hotelbe,  ahol a család kivett néhány szobát a D-1 – D+1 nap időtartamra, elkerülendő a kapkodást és ide-oda száguldozást.  Délután, míg a többiek megkezdték az ebédlő dekorálását, Jenő, nagyobbik lányával, aki külhonban dolgozott, kiszáguldott a reptérre, fogadni  a leány barátját, aki szintén ugyanazon országban dolgozott, de aki az emberiség bölcsöjének számító kontinensről származott, annak is a közepetájáról, ennek megfelelő antropológiai jegyekkel,  azaz fekete volt, mint a bakacsin. Ez a szűk családban semmiféle megütközést, sőt még csak különösebb csodálkozást sem keltett, Jenő és felesége az internacionalizmust az ovodában a fenéktörléssel egyidőben kezdte elsajátitani,  utóbbit saját és ovónői intenciók alapján, míg az előbbit a korszellem próbálta beleplántálni minél hamarabb az ifjúságba,  ahogy most széttekintünk, talán kevés sikerrel, de mindkét helyen a családi háttér is volt annyira nyitott, hogy nem vetett különösebb hullámokat egy potenciális színes rokon felbukkanása. (Később amugy azért ez még okozott némi meglepetést.)  Jenőnek inkább a vallással, azon belül főleg a muzulmán vallással szemben voltak averziói, ismervén az iszlámnak a férfi-nő viszonnyal  kapcsolatos álláspontját, de ilyen probléma ez esetben nem merült fel.

Jenőt sem a szín lepte meg a reptéri, amúgy első személyes találkozáskor, hanem inkább a fiatalember termete, aki majd egy fejjel magasabb volt nála,  derék legény, ahogy mondják, és tekinettel arra, hogy Jenő, bár irott szövegben kiválóan elboldogult, a beszélt angol nyelv terén  erős kihívásokkal küzdött, az erős nyelvi koncentráció és a pici meglepetés összhatásaként kissé bambán mutathatott.  

(folyt.köv.)

Ahogy a népmesékben írva vagyon, telt-múlt az idő.  És bizony-bizony, közeledett erősen ama nap, amikor Jenőnek azt a bizonyos öltönyt magára kellett öltenie.  Közben persze zajlottak olyan, az "eseménnyel" kapcsolatos események, amelyek a család tagjait erősen foglalkoztatták, de ebben Jenőnek csupán marginális, zömmel chaffeur-i feladatok jutottak, igy kevésbé hozták izgalomba, a szemlélődés állapotából csak az öltönyvásárlás zökkentette ki, mivel ezen aktus során döntéseket is kellett hoznia, ami - bár az emberiség sorsára, valljuk be, kevés hatással bír - mégiscsak felelősséget igényel, nem úgy, mint az "ez jó lesz, ugye?" vagy "szerinted megfelel?" kérdésekre válaszként előadott bólogatás, ritkábban hümmögés, ámbár megjegyezzük, e gesztusokat Jenő mindig a tőle telhető legteljesebb megfontolás után tette, de hát igaz, ami igaz,  kevés dolog állt tőle távolabb a divatirányzatok napi követésénél.

Neje néhány napja beszerezte azt az összeállitást, amelyet a jeles alkalomra viselni szándékozott,  nevezetesen egy úgynevezett "sötét mályvaszínű" (ezen Jenő megint tűnődött egy kicsit)  kosztümöt, amely az ujjak hosszának némi kurtitása után kifejezetten jól állt neki, és adott volt a feladat, olyan öltönyt kiválasztani, amely méltó párja neje toilette-jének.

Nos, ismét megjelent hát nejével - ugyan  közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, neje ismét megjelent hát vele abban a bizonyos öltönyök házában.  A környezet szemmel láthatóan változatlan volt, az eladó személye sem változott.

Jenő, valamely ismeretlen eredetű késztetés hatására, közölte, hogy részéről  barnás színvilágú  öltönyre gondolt, mely vagy sötétebb tónusában ama kosztümnél, vagy világosabb.  Úgy vélte, ezzel kifejezte a helyzet komolyságát és hozzáértéséről is tanúbizonyságot tett, bár a tónus kifejezést magában kissé mesterkéltnek vélte, lévén a mindennapi életben a hasonló szavakat kerülni igyekezett.  Nos, barnás árnyalatú öltönyök nagy számban lógtak szerte,  de kiderült, hogy az öltönyöknek nemcsak színük, hanem szabásuk, anyaguk, horribile dictu, méretük is van.  Igy esett a választás egy a világos barnának valamely zöldes árnyalatában pompázó, az alkalomnak megfelelő szabású, strapabírónak tűnő anyagú (bár Jenő számára strapabírásban a farmer  volt a non plus ultra)  öltönyre, amely, mondanunk sem kell, "tónusában" megegyezni látszott felesége kosztümjével, de amely ennek ellenére nemcsak az eladónak a tetszését nyerte el, ami természetes egy kereskedőtől,  de a nejéét is, ami akár elfogultságból is fakadhatott (bár Jenő nem volt öntelt saját külseje megitélésében, de úgy vélte, azért bír még némi hatással feleségére, ezért merészelte magában az elfogultság gondolatát felvetni), sőt, meg kell valljuk, saját maga is úgy vélte, hogy az öltöny jól áll neki. (Amely értékitélet viszont csak a másik kettővel együtt bírt relevanciával.)  Tekintettel az egybehangzó verdiktre, az öltöny sorsa eldőlt.  Kiderült, hogy az üzlet ingekből és nyakkendőkből is nem jelentéktelen választékot tart, adódott hát a lehetőség az habits komplettirozására.

Először a nyakkendőket vették szemügyre, melyek egy spirális krómozott acél alkotmányon lógtak látszólag százával, de a nyakkendők garmadájában egy sem akadt, mely az öltönyhöz hasonló tetszést aratott volna.  Viszont az ingek között voltak nyakkendőkkel pásszitott darabok, melyek között feltünt egy, helyesebben feltünt egy nyakkendő, mely egy inghez volt társítva. Nos, az élénk csikos nyakkendőktől Jenő eleddig óckodott - azon évente maximum egyszeri alkalmakkor, amikor kénytelen volt öltönyt és nyakkendőt ölteni - de ez a nyakkendő elnyerte tetszését.  A nyakkendőn látható csikok egyikének szine megegyezett felesége kosztümjének szinével, másikának szine megegyezett az ing szinével - amelyet ugyan Jenő "rózsaszinnek" látott, és mint ilyennek, tulajdonitott egy egészen enyhe gay feelinget, de hamar hagyta magát meggyőzni az inkriminált szín "világos mályva"-sága irányában,  és a csikok harmadikának szine pontosan megegyezett a zakó szinével.   Szép volt, na. Legalább neki szép,  a költővel szólván.

De a legszebb a kollekció ára volt. Jenő úgy gondolta, ennyi cuccért több heti kemény, izzasztó robot árát kell kicsengetnie, de legnagyobb meglepetésére kifejezetten szolid összeg, alig több, mint egy heti átlagbér cserélt gazdát. 

Az eladó, hallván Jenő megelégedettséget kifejező örömkiáltását, javasolta, hogy legközelebb is üzletét keressék fel ilyen célból.  És a válasz ellenére, miszerint attól függ, mikor szándékszik nyugdijba menni, mivel,  hasonló koruak lévén, a következő öltönyvásárlást Jenő már erős nyugdijas korában tervezi,  viszonyuk ugyanolyan szivélyes maradt, mint volt akkor, amikor a hölgy a nadrág hosszának mérése szándékával  hétrét görnyedve figyelmeztette Jenőt - aki a tükörben próbált a nadrágon fogást találni - hogy amennyiben nem fejezi be a szteppelést, a nadrág hossza marad, mely esetben meglehetősen előnytelenül, mondhatni röhejesen fog mutatni. 

Néhány unalmas nap után - melyekben azért akadt esemény,  de egyik sem érte el  intenzitásában azt a fokot, hogy úgy érezze, említést kellene tennie róla - Jenőnek időt kellett szakítania arra, hogy egy öltönyboltba látogasson.  Jenő kifejezetten rühellte a  ruhanemű vásárlást - pláne ha nadrág került szóba. (A nadrágpróbával járó, szűk, függönnyel esetleg csak gyengén maszkolt fülkében való féllábon táncikálást mindig kínosnak érezte, és maximum három darabot volt hajlandó felpróbálni egy aktus során,  ha nem klappolt, akkor egy jó időre be volt fejezve a próba.)  Egyenlőre csak baráti látogatásra készült feleségével az öltönyök közé, hogy úgy mondjam, csak tapogatózott, közelebbi ismeretséget még nem szándékozott kötni a jelöltekkel,  lévén távoli az esemény, mely szükségessé tette a procedúrát. 

Megérkezvén az öltönyök házába (szó szerint), szóba elegyedtek az öltönyök pásztorával,  egy késő negyvenes hölggyel. Ennek a ténynek, márminthogy az öltönyök őrizője hölgy volt, később jelentősége lesz.  Szemrevételezték az akasztón hosszú sorokban lógó delikvenseket, küzdve a bőség zavarával. A puhatolózó tárgyaláson a szót a nej vitte, Jenő pusztán egyetértőn bólogatott, esetleg időnként, hogy ne tűnjön túl szervilisnek, kétkedőn felhúzta egyik szemhéját .  Egyszer a tárgyalás váratlanul izgalmassá vált számára.  Felesége imigyen fordult az eladóhoz: 

- Nem volna valamilyen barnás árnyalatú? - mire a hölgy egy öltönyre mutatva ezt mondta:  - Ez a sötétbarnát tudnám ajánlani.

Jenő felkapta a fejét.  Képzeljük el a környezetet:  egy állványon öltönyök sora lóg, 3-4 darab azonos szinű egymás mellett, majd árnyalatnyi eltéréssel ismét 3-4  másik következik, és így tovább.  Árnyalatnyi eltéréssel, mint emlitettük. És kivétel nélkül mind fekete. Igaz, az egyik egy kicsit más fekete, mint a másik, és megint más, mint a harmadik árnyalat, egyik szürkésebb, a másik esetleg kicsit acélosabb,  a harmadik valamivel tompább, de Jenő számára mind határozottan fekete.  Meg is kérdezte az eladót: 

- Felelősséggel állitja, hogy ez  az öltöny "barna" ? 

Mire az eladó, feleségével vállvetve bizonygatni kezdte, hogy a jelzett öltöny barna.  Jenő nem nyitott vitát, úgy érezte, túlerővel áll szemben, de töprengeni, s közben figyelni kezdett.  Nem is hiába.  Miután felesége a "barnát" sötétnek találta,  azon óhaját fejezte ki az eladónak, hogy valamelyest világosabb barna szinűt szeretne. Egy oldalsó állványon szintén öltönyök sora lógott, körülbelül tizenkét darab, szintén hármasával eltérő árnyalatában  a barnának.  Mármint a Jenő szerinti barnának.  Az eladó az egyikre mutatva dohánybarnát emlitett, felsége másikat drappnak aposztrofálta, elhangzotak még a bézs,  avarszín, tejeskávé szavak.

Jenőnek eszébe jutott, amit egyszer egy blogon olvasott:

delusionofgrandeur.blog.hu/2010/07/29/van_egy_bogyoszedos_szines_elmeletem_ugy_latszik_masok_szerint_is_igy_van

A post a férfi és női színérzékelés különbségét világitotta meg egy kis ábra segitségével. És bár  mikor olvasta, Jenő jót heherészett rajta, most vált világossá számára, hogy az ábra ugyan gyengéd piszkálódás akart lenni, de végül is a véres valóságot tükrözte.  A nők sokkal szinesebben látják a világot, mint a férfiak. 

Távozóban még a barna-fekete distinctiora visszatérve gondolatban,  eszébe jutott, hogy végeredményben ha bármely szint elég sokáig sötétitünk, akkor fekete lesz, horribile dictu, egy ablaktalan megvilágitatlan szobában minden szin fekete!  Eme eszmefuttatással - úgy érezte -  intellektuálisan sikerült legalább arra a szintre visszakapaszkodnia, amelyről letaszítódni látszott a szinek percepciója terén mutatkozó  férfiúi hendikep miatt.

Ezekkel a poszt-címekkel baj lesz, tovább tart kigondolni, mint magát a posztot -morfondírozott, miután néhány órával később ismét nekiült a klaviatúrának.

Közben megnézte a hívást, ami persze tök fölöslegesnek bizonyult, a pacienst ismerte,mint a rossz pénzt, hasonló panaszokkal  már nemegyszer riasztotta, jellemzően  mindig délután, most is kibújt a szög a zsákból, lejárt a "közgyógyigazolvány", nincs tovább ingyengyógyszer, azaz semmilyen nincs, elfogyott a fájdalomcsillapító, "a doktor úr győjjön má' ki".   Jenőnek nem volt különösebben baja a cigányokal, a falu lakóinak nagyjából  negyedét tették ki, azt ugyan erős jóindulattal se lehetett volna állitani,  hogy szereti őket, de mivel 30 éve dolgozott velük és köztük, nagyjából megértette, és megtanulta elfogadni a hülyeségeiket.  A cigányok ezt érezték, sőt, értékelték, ugyhogy sokkal kevesebb problémája akadt velük, mint más kollégáknak a saját praxisukban.  Mindettől függetlenül azért  káromkodott magában egy kicsit, lefolytatta a kötelező beszélgetést, ami szerinte nagyjából megfelelt a szociális kurkászásnak,  beadta a kötelező injekciót, majd távozott.

Otthon alig ült le a gép elé, alig nézett bele a tőzsdei árfolyamokba - merthogy Jenő tőzsdézett,  kevés sikerrel, de erről később - mikor csengettek. Felnézett az órára. Négy óra elmúlt,  ki a bánatos franc az? - gondolta.  Kinézett az ajtón. Ez nem lehet igaz, ilyen nincs - jajdult fel magában, majd - szintén csak magában - ismét keresetlen szavak hagyták el ajkát, mert Jenő igen szeretett - és tudott is  - káromkodni, amivel nem állt egyedül az orvostársadalomban.  A kapuban annak a cigányembernek a  fia állt, akit már délután látott egyszer,   és akitől 100 m-re lakott az előbb megnézett paciens.  Az eset délután nem volt különösebben izgalmas,  a krónikus asztmás betegnek több napos gyomorpanaszai voltak, ahogy mondták, "be kén kűdeni a kórházba". A vizsgálat szerint Jenő  nem találta indokoltnak a beküldést,  ellátta a leharcolt férfiút, mondván, holnapra meglátjuk, mi történik. Most a legény izgatottan hadarta, hogy "ki kéne gyönni sürgősen, bekűdeni a kórházba, mer' sokkal rosszabbul van".

Azok az idők már elmúltak, amikor Jenőben egy ilyen hír zabszem-pozitivitást okozott,  attól már sokkal többet tapasztalt, de hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy jeges nyugalommal vette tudomásul a hírt.  Arra régen rájött, hogy a sürgős és súlyosnak tűnő hívások 95 százaléka nem sürgős, viszont cserébe a nem súlyosnak látszó esetek 5 %-a kifejezetten veszélyes, és mérget azért nem vett volna rá, hogy jelen eset nem az 5%-ba tartozik.  Átfutott az agyán, hogy rátestálja az estet az ügyeletre, de aztán győzött benne az önvédelem, a kiváncsiság, meg a humánum, nagyjából eben a sorrendben.  Visszarobogott a címre, és ismét szemügyre vette a jámbort.  Nem tűnt betegebbnek, mint délután,  de mivel a gyomorfájdalmat nem szűnőnek állította a paciens - jóllehet az ismételt vizsgálattal nem tudta igazán igazolni, hogy annyira súlyos lenne, és hát ismerte a fájdalomtűrő képességük viszonylag csekély voltát - arra is gondolt, hogy addig úgyse nyugszik a család, amig valami releváns dolog nem történik, legfeljebb hívni fogják az ügyeletet, ezért arra az elhatározásra jutott, hogy megörvendezteti a pacienssel a kórház sürgősségi részlegét. Így aztán mindenki megnyugodott - talán a sürgősségi ügyeletesének kivételével.  Viszont Jenő, mint öreg róka, azon már egyáltalán nem járatta az agyát, hogy mi lesz a véleménye a bentieknek. 

Hazatérvén megnézte a tőzsdezárást, konstatálta, hogy ha hitt volna magának tegnap, akkor nyert volna vagy négyezer forintot, igy viszont veszitett vagy kettőt - kis összegekkel játszott, a nagy hullásban a korai nagy nyereséget később még nagyobb veszteség követett, amitől túlzottan is beszari lett, igy aztán maradt a napi, kis összegű játszmáknál, amit változó szerencsével űzött, a tét nagyját valamikori  jövőbeni újabb nagyobb esésben történő bevásárlásra tartalékolta.   Na majd holnap - gondolta rezignáltan.

A napból már csak a távoli országban dolgozó leányával folytatott csevegés volt hátra, na meg persze a vacsora.  Jenő fiatal korában, mint minden ifjú, utálta a főzelékek jelentős többségét, ez az utálat az idő multával közömbösséggé szelidült, majd egyszer Jenő azt vette észre magán, hogy úgy enne egy kis tökfőzeléket.  Ettől kissé meg is riadt, majdnem annyira, mint amikor a szakállában észlelte az első ősz szálakat.  Jelenleg a kór anyira előrehaladt, hogy Jenő ma vacsorára a déli lencsefőzelék maradékát ette sült hússal,  közben azon gondolkodott, mi lehet az öregedésben a következő lépcsőfok, mivel megfogalmazása szerint az öregség ott kezdődik, amikor az ember a tök/lencse/sárgaborsófőzeléket nemcsakhogy megeszi, hanem egyenesen meg is kivánja.

Vacsora után még elfogyasztott egy pohár fehérbort, amit a felesége szervirozott neki - többek között ezért is imádta még 30 év házasság után is az aszonyt , amely  kapcsán gyakran felmerült benne a kérdés: vajon ez nem perverzió-e véletlenül, 30 év után is szeretni ugyanazt a valakit,  de mivel úgy találta, a dolog számára kellemes, továbblépett a témán. 

A bortól kissé el is álmosodott, amiben az is közrejátszott, hogy náthája miatt reggeli 4 órától 5-10 perceket aludt, mert hol a saját horkolására ébredt, hol arra, hogy a felesége a kezét simogatja, hogy a horkolásból felébresze, sikerrel.  Legalább egyszer, most az egyszer időben kéne lefeküdni -  gondolta, de már ekkor tudta, hogy úgyse lesz belőle semmi,  ma is éjfélig fog olvasni,  hacsak a könyv hamarabb ki nem esik a kezéből.

És lőn.

Jenő végre hagyta kitörni az elméjében egyre intenzivebben fickándozó gondolatot: blogot ír.  Napokkal ezelőtt merült fel benne, mint kis ötletfuvallat, mely el is lebbent rögtön,  de másnap ismét jelentkezett.  Ezúttal sürgetőbben. Ne má' - tromfolta le Jenő az ötletcsemetét,  - minden hülye blogot ír, a net tele van teljesen érdektelen emberek teljesen érdektelen gondolataival,  irtani kéne, nem szaporitani - de a kölök nem tágított. Naponta többször is bekukkantott Jenő elméjébe,  leült, elmolyolt magában, szinte észrevétlen, de ott volt, Jenő érezte a jelenlétét.  A gutába - elégelte meg  végül - a net tele van teljesen érdektelen emberek teljesen érdektelen gondolataival, eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számít, amíg internet van, tárhely is van,  két-három napig elmegy, úgyis terhes lesz, mint minden rendszeres kötelezettség, majd abbahagyom.

   Délután - miután végzett a délelőtti rendelésnek nevezett cirkusszal, meg a délutáni, kevéske szaladgálnivalóval, nekiült, és nem egészen 5 perc alatt létrehozta a blogot. (Közben erősen káromkodott, mert ujabb hívás érkezett nem egészen 100 méterrel távolabbra attól a helytől, ahol 20 perce járt, de a hívást nem tartotta olyan fontosnak, amely ne várhatna még legalább egy órát, mikor is vége a készenlétnek, hátha beesik addig még egy,  amit egy füst alatt lezúzhat, mert ha volt valami, amitől Jenő idegbajt tudott kapni, az a hasonló szituáció volt.)

A blog megszületett, de mit kellene bele írni?  - gondolta kissé feszengve, hiszen valamilyen módon önmaga belsejét kell közzétennie, bár Jenőtől nem volt idegen bizonyos fajta exhibicionizmus,  alapjában társasági ember volt - már ha eljutott társaságba, mert azért nem kereste a társaságot túl nagy elánnal, de ha már, akkor szeretett a középpontban lenni. Érzése szerint ezt a tulajdonságát apjától örökölte, és remélte, hogy a felesége viszont nem örökölte az anyósa azon tulajdonságát, hogy apját a társasági szereplések miatt állandóan lebarmította, lehetőleg még ott melegében, hogy ne mondjam, akció közben.  Ugyan már több mint 30 éve együtt éltek, ha az együttjárást is beszámitjuk, akor már majd 40,  és eddig a nej még nem mutatott efféle tüneteket, de az ördög nem alszik, anyján is a kor előrahaldtával hatalmasodott el eme késztetés - igaz, ami igaz, apjának sem biztos, hogy bőven hetven fölött is ugyanolyan jól állt a társaság közepe-ség (ide Jenő hosszan keresett valami idegen szót, de aztán megunta) - mindenesetre mégiscsak van valami kitárulkozás feelingje a dolognak. 

Jókor jut eszedbe! Úgy volt, hogy amolyan naplószerűség lesz, akkor meg? - beszélgetett önmagával, amit gyakran megtett, töbnyire csak amúgy magában, de ha egyedül tudta magát, hangosan is, amiből már származtak vidám pillanatok. 

"Kezdetben vala a gondolat" - ütögette a billenytyűket. Micsoda marhaság -  dünnyögött közben, de egyre jobban belemelegedett.

Nos, első posztnak ennyi elég is - gondolta kisvártatva, majd a 'Publikál' gombra kattintott.